Akkor vágjunk bele. Amit most olvasni fogtok, az egy igaz történet. Úgy fogom elmesélni, ahogy nekem mesélte az, akivel megtörtént: egyes szám első személyben. Ez egy férfi története, mert hiszen róla szól. Ugyanakkor mégsem az. Valójában az édesanyja története, aki az egyetlen gyermekéért meghozta a legnagyobb áldozatot: LEMONDOTT RÓLA!
Forgassuk vissza az idő kerekét egészen 1944. egy kicsit szomorkás tavaszi napjáig. A szörnyű igazság az, hogy ezrek számára Magyarországon ez a vég kezdete volt. Az első vonatok a nácik és a nyilasok parancsa szerint elindultak végcéljuk felé, Auschwitz - Birkenauba. Persze én erről akkor mit sem tudtam, hiszen alig fél évesen a pólyámban aludtam békésen. Még a zaj, a lárma sem zavart, hiszen édesanyám ölelt magához. Aztán elindultunk, és a kerekek ritmikus zaja még inkább álomba ringatott. Hogy tényleg így történt-e vagy teli torokból ordítottam, érezve, hogy mi felé haladunk, nem tudom.
A folytatást nevelőanyám mesélte el nekem. Ő egy kedves, tisztes osztrák nő volt - ma már sajnos nem él -, akit nagyon szerettem és szeretek még halálában is. Neki köszönhetem az életemet, a gyerekkoromat, a pályámat és azt a sok - sok szeretetet amit kaptam. Neki, a nevelőapámnak és a fogadott testvéreimnek. De még nem tartunk ott.
Nevelőanyám a szokásos szombati piacos reggeléről tartott hazafelé, tekintélyes cekkereket cipelve. Útja hazafelé a bécsi főpályaudvar mellett vezetett el. Mindig arra ment, mert szerette a vonatokat. Az édesapjára emlékeztették, aki vasutas volt, de akkor már nem élt.
Ezen a reggelen azonban minden más volt. A pályaudvaron egy tekintélyes méretű teher szerelvény várakozott. Körötte tömeg és német katonák. Nem nagyon értette, mi folyik ott, de kíváncsi asszony lévén közelebb ment, hogy mindent láthasson, aztán otthon elmesélhessen a családnak. Utat tört magának a tömegen át és egészen a legelső sorig furakodott. Egyszerre egy ismerős asszonyság mellett találta magát.
- Mi történik itt? - kérdezte és a cekkereket letette a földre.
- Magyar zsidókat visznek a lágerbe - hangzott a válasz. Szegény párák... - tette még hozzá az asszonyság és majdnem elsírta magát. A katonák eközben a vagonok ajtaját nyitották, vizet meg némi élelmet adtak a bent lévőknek, aztán leszedték a halottakat és a pontos megszámolhatóság miatt takaros sorban egymás mellé rendezték őket a vagonok mellett.
Nevelőanyám döbbenten nézte mi történik. És - ahogy mesélte - egyszerre csak mindent elhitt, amit a lágerekről hallott. A halottak az igazság bizonyítékaként feküdtek a földön. A hozzá legközelebb álló vagonból éppen kihúztak két újabb halottat. Amíg a katonák a halottakkal voltak elfoglalva, egy fiatal nő kihajolt az ajtón. Nem tudni miért, és hogyan, de a tekintetük összeakadt. A nőnek potyogtak a könnyei, miközben nevelőanyámat nézte, aztán nevelőanyám észrevette, hogy egy pólyát tart a kezében. A katonák a halottakat rendezgették a nő pedig - az édesanyám - még kijjebb hajolt és a nevelőanyám felé hajított. Nem mondott semmit, mert nem kelthette fel a katonák figyelmét. A nevelőanyám akaratlanul is elkapott. A katonák valamit láthattak, mert a puskájukat a vállukról lekapva feléjük indultak.
És itt jött a bécsi tömeg. A közelben állók, akik látták, mi történt, egy pillanat alatt eltakarták a nevelőanyámat, aki a cekkerekkel mit sem törődve magához ölelt és az emberek védelmében sietett minél távolabb érni. Okos nő volt, nem futott, mert nem akart feltűnést kelteni.
Amikor hazaért, a nevelőapám legnagyobb megdöbbenésére nem a vasárnapi ebédnek valót tartotta a kezében, hanem engem. Azért a testes asszonyság nevelőanyán két cekkerét is elhozta valamivel később.
A nevelő szüleim pedig felneveltek pontosan úgy, mintha a saját gyerekük lettem volna. De soha nem tagadták el előlem, hogy ki vagyok valójában. Anyám a pólyámba beleírta a nevem, úgyhogy minden papíromon egész életemben a saját igazi nevem állt. És a nevelőanyám, amikor már elég érett voltam hozzá, mindent pontosan elmesélt nekem.
A nevelő szüleim igyekeztek a háború után megtalálni a szüleimet, de végül a Vöröskereszttől azt a választ kapták, hogy a családomat megölték Auschwitzban.
Aki azt hiszi, itt a történet vége, az téved. Bécsben végeztem az összes iskolámat, így természetes volt, hogy egyetemre is odajárjak. Már utolsó éves voltam, amikor egy napon a nevelőanyám elém állt és azt mondta, olyan hír érkezett, amiről azonnal tudnom kell. Egyetlen vérrokonom, a nagymamám, anyukám édesanyja túlélte a háborút és Budapesten él.
Mire befejeztem az egyetemet sikerült megszervezni, hogy meglátogathassam. Amikor találkoztunk, mindketten zokogtunk. A szemem hajszálra olyan volt, mint az övé. És most már tudom, amilyen az édesanyámé is volt. Azóta kettős állampolgár vagyok. A nagymamámhoz költöztem Budapestre és az életem jelentős részét, amíg élt, vele töltöttem.
Persze nem feledtem el a bécsi családomat sem, így ingáztam Budapest és Bécs között. A munkát is így osztottam be.
Az élet úgy hozta, hogy az édesanyám lemondott rólam azért, hogy én élhessek. Nem tudom, hogyan választotta ki egy pillantással a nevelőanyámat, de jól választott. Szeretőbb édesanyát nem hordott nála a föld. És testvéreket is kaptam vele együtt, és egy szerető apát. És ami a legfontosabb, életet. A csecsemőket a táborokban nagyrészt azonnal megölték, vagy kísérleteztek rajtuk. Édesanyám a biztos haláltól mentett meg úgy, hogy közben a saját életét kockáztatta értem.
Azt hiszem, nincs ennél erősebb szeretet a földön
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése